LVI. AH MIT KINZASZ ENGEM, ÓH KEGYETLEN!

Ah mit kinzasz engem, óh kegyetlen!

Hét fájdalmat okozsz szüntelen,

Látod, hozzád vagyok engedelmes,

S tüzben majd elégek, olly szerelmes;

Kérlek tégedet,

Ismérd hivedet,

Ne légy változásban állandó.

Nincs már bennem helye kétségnek,

Mert ezer próbákat mutattam;

Látod, hogy kész vagyok mindenekre

Megesküdtem néked istenekre, -

Azért légy kegyes,

Vagy sírban temess,

Itéld meg, nékem melly keserves!

Néked hagyok minden szabadságot,

Engedj csak nékem rabnak lenni;

Légyen bár örökös vas szivemen,

Lánczbékó is édes reménnyemen;

Ezek nem nagyok,

Erre kész vagyok,

Mind halálig csak igy maradok.

Azért engeszteljed kőszivedet,

Légy egyszer mint viasz hajlandó;

Megérdemli illy nagy szenvedésem,

Halálos türésem, esküvésem; -

Benned reménlek,

Nagyon szeretlek,

Veled halok és élek!