LVI. ZSOLTÁR

Kegyelmezz meg nékem, én Istenem,

Mert az ember igen kerget engem,

Nagy hatalommal támad ellenem,

Hogy engem elejthessen.

Sok ellenségim háborgatnak szörnyen,

Elszánták, hogy bényeljenek hirtelen,

Úr Isten, én illyen nagy félelmemben

Benned reménségem.

Én az Úr Istenben dicsekedem,

Szent igéjében nem kételkedem,

Mit tehetne az ember énnékem,

Azmelly kerget engemet?

Visszafordítják az én beszédemet,

És naponkint abban hányják eszeket,

Hogy nékem szerezzenek veszedelmet,

Csak gonoszt gondolnak.

Énellenem ők öszvejárulnak,

Hogy megkapjanak, azon forgódnak,

És életemtől megfoszthassanak,

Ez minden ő szándékok,

Az gonoszságban nagy ő bizodalmok,

Azt vélik, hogy jól leszen minden dolgok,

De ha, Uram, haragod esik rajtok,

Őket mind levered.

Minden futásimat megemlíted,

Könnyhullatásim tömlődben szeded,

Az te lajistromodban följedzed

Minden én ínségemet.

Midőn hozzád nyújtom könyörgésemet,

Ottan futni látom ellenségimet,

Velem vagy, és te megtartasz engemet,

Kegyelmes Istenem.

Úr Isten, fölségedet dicsérem,

És szent igédet nagynak böcsüllem,

Áldom az Urat, míg lesz életem,

Bízván ő beszédében.

Reménségemet vetem az Istenben,

Irgalmasságára nézek szüntelen,

Azért félelmem senkitől nem leszen,

Ki árthatna nékem?

Fogadásom tartja azt énnékem,

Hogy jóvoltodért neved dicsérjem,

Mert kegyelmessen megmentéd lelkem

Az halál köteléből.

És lábaimat megtartád eséstől,

Hogy én élhessek tenéked kedvesől

Az élők világosságán, és szentől

Járjak teelőtted.