LXIV MORGÓ SZAMÁR

Egykor igen elkeseredett sorsán a szamár,

S morogni kezdett:

Én, amaz még boldogabb

Üdőkben, a vitézektől böcsűltetém;

Hadakba jártam; uramat nagy csaták között

Szolgáltam, a veszélyből kedves életét

Nem egyszer mentettem ki; ha visszatért velem

A szép dücsőség mezejéről diadalmasan,

A nép örömkiáltásokkal tapsola

Neki; de nekem is lágy kézzel nyakamat s hátamat

Veregeté, véres sebeimet törölgeté;

Könnyen felejtém így el a hadi bajokat.

Jó tartásomról nem szükség szólanom;

Megvolt az a legigazságosb mérték szerént.

Most elvetett, goromba, buta állat vagyok;

Szégyen, gyalázat, inség teljes életem.

A durva pásztor nemcsak terhet rak reám,

Hanem körmönfont ostorával néha meg

Furkós botával hajt, csap irgalmatlanúl.

Hogy a kólika gyomrozza meg jól a gonoszt!

Az is bosszont gyakorta, s neveli mérgemet,

Hogy akármelly szolgáló is, mint gazdám s uram,

Reám parancsol éspedig nagy hangosan,

Ha víz kell neki, ha a szántók után viszen

Ebédet; egyszóval: mikoron tetszik neki.

Azonban ez a lustoska sodrófát mutat,

Vagy seprüt, ha megéheztemben közelgetek

Konyhája felé. Hogy pártáját holtig vigye!

Hát mennyi szénát, árpát, mennyi abrakot

Hordok! S ihol! ez a nagy dög (gazdámnak lova)

Emészti meg mindazt! Én zabszalmát alig

Látok.

Hallgatta figyelemmel morgásait

Azon egy állásban élő ló, s mindakkorig

Hallgatta, míglen tőle meg nem sérteték:

Osztán szóla neki; ha, ha, ha, hé, mért vagy szamár.