LXIV. ZSOLTÁR

Hallgasd meg, Uram, könyörgésem,

Tarts meg ellenségem ellen,

Azmelly reám dühödt szörnyen,

Őrizz meg félelmétől engem,

Mentsd meg életem.

Röjts el engem az gonoszoktúl,

Azkik reám fenekednek,

Csak gonoszra igyekeznek,

Tarts meg ő hamis tanácsoktúl,

Háborgásoktúl.

Azkik nyelveket élesítik,

Mint öldöklő fegyvereket,

Mint az nyilat, beszédeket

Az ártatlan emberre lövik,

És azt megsértik.

Lövöldözik rejtekhelyekből

Az ártatlant és igazat,

Hirtelen az ő nyilokat

El-reálövik kegyetlenől,

Vakmerőségből.

Hamisságban hányják eszeket,

És csak azon igyekeznek,

Hogy ők tőrt titkon vessenek,

Dicsekedvén szólnak illyeket:

Ki látna minket?

Ez dologban szorgalmatosok,

Járnak okos ravaszsággal,

Elméjek sok fortélt talál,

Sok az ő álnok találmányok,

Kikre nagy gyorsok.

De az bosszúálló Úr Isten

Hirtelen őket meglövi,

Nyilaival megrettenti,

Nagy sebeket ejt ő testeken,

Kit meglát minden.

Őket az önnön gonosz nyelvek

Ejti az veszedelembe,

És kik ezt veszik eszekbe,

Ez dolgon igen megijednek

És elrémülnek.

És nagy félelemmel mindenek

Hirdetik az Isten dolgát,

Beszéllik annak nagy voltát,

Mellyet innen eszekbe vesznek

És megértenek.

De szíve az igaz embernek

Örvend az erős Istenben,

Ki őt vötte kegyelmében,

Örülnek az jószivő hívek,

És dicsekednek.