LXVI. TE ÁLLHATATLAN LÉLEK...

Te állhatatlan lélek,

Árnyékodtúl is félek!

Nincs már benned reményem,

Bár gondoltam: vagy fényem;

Jéggé vált már az tüz,

Csalárd lárvád elüz,

Te rád nem is szemlílek.

Minden dolgod már kétség,

Ámbár szived majd elég,

Rozsdát már nem szenvedhet

Az régi hiv szeretet;

Gyászsorsom ezt nyerte,

Életem remete,

Csak igy türöm, mig lehet!