LXX. KI BÉBORÚLT AZ FÖLYHŐBEN...

Ki béborúlt az fölyhőben

Megtért napom fénnye,

Várás és nemjövis után

Édes szivem kénnye;

Az kit ingyen sem reméltem,

S hogy megvetett, attul féltem,

Most ölemben bággyadoz,

Tűzszivemben lángadoz,

Halálbul életet okoz,

S mézet nyujt ahhoz.

Tekints reám és kegyelmezz

Azon két szemekkel,

Kik bajt vínak és küszködnek

Az égi tüzekkel,

Kikkel az szabad sziveket

Rabbá teszed s az hiveket:

Szólj hozzám olly igékkel,

S tégy boldognak ezekkel;

Contentáljad ohajtásim’

S özvegy várásim’!

Mivel kisded s még mint viasz

Igaz hogy hajlandó,

Mint jó gyermek engedelmes,

Érzem, az Cupido,

Az kit mindenek üldöznek,

Az kit gyilkosnak neveznek,

Nem igaz, mert kegyelmes,

Édes, kegyes, (Hív, édes és) szerelmes;

Az kit soha nem gondoltam,

Ugy tapasztaltam.

Talán nem egy, több irigyink

Voltak, ugy gondolom,

Bár titkoltad, kitalálnám,

És titkon fontolom;

Vizet a szomjuhozónak,

Csontot az ebugatónak

Azért nyujtsunk és vessünk,

És igy bátran szeressünk:

Meg is szánja hűségünket

Az ég, szivünket!