LXXII. HA KŐSZIVEM, MONDOD, HIVEM...

Ha kőszivem, mondod, hivem,

Azért meg ne vettessem:

Mert szived is szikla az is,

Engedd, hogy megtörhessem;

Magnest a vass idesgeti,

Vizcsöpp követ meggyőzheti, -

Próbált dolgok előttem.

Nincsen száma, sokadalma,

Kik ostromolják szivedet,

Nincsen elme, ki’ értelme

Föltalálná kedvedet:

Ez kétséges s már találja,

Az reménli s nem számlálja

Tündérszeretetedet,

Szivárványos szivedet.

Bár kóstolva, ha kóstoltam

Az Jónással kis mézet,

De epével s sok méreggel

Keseritted az izét:

Most czukorral reméntettél,

S mint gyászlépre édesgettél,

S mint rabodat (foglodat) gyötröttél.

Lesz olly üdő még jövendő

Ki boszút áll sziveden,

Lesz állandó, nem hajlandó,

Ki fog kapni hiveden;

Egy rózsárul pók szí mérget

S az mihecske lipes mézet,

Ebbül kiki érthessen.

Még meglehet, véghez mehet,

Kit magamban föltettem,

Hogy melly tőrrel engem sértél

Téged megöl helettem:

Mert gyilkosnak az az béri

Az vér vér’ boszúját kéri,

Mert ártatlan (szenvedtem) ölettem.

Elég legyen ennyi szigyen,

Kit eddig is szenvedtem,

Hogy’ vexáltál és megcsaltál,

Mégis mind megengedtem;

Magamat igy megvetettem,

És tenéked csak szentöltem,

Utolszor ezt miveltem.