LXXII. ZSOLTÁR
Uram, az te ítéletidet
Adjad az királynak,
Igazságodnak add értelmét
Az király fiának,
Hogy ő az te nagy seregedet
Igazán ítélje,
És az te sok szegény népedet
Törvénnyel vezérlje.
Az nép meglátja az hegyeken
Az békeség zsírját,
Az halmokon meglátja minden
Az igazság hasznát.
Erőszaktúl megótalmazza
Az szegény községet,
És nagy hatalmával megrontja
Az kegyetleneket.
Dicsér és retteg téged minden,
Tenéked engedvén,
Mig az nap és hold tart az égen,
Szép fényességében.
Alábocsát szép kedves essőt
Az kaszált mezőre,
Csöpögtet nagy szép nedvességöt
Az elszáradt földre.
Az igazaknak jól lesz dolgok,
Mert megvirágoznak,
Szép békeségben lész lakások
Jártáig az holdnak.
Uralkodik az tenger szélén,
Mind az más tengerig,
Az Eufrátesz vize környékén
Az föld határáig.
Előtte térdet-fejet hajtnak
Az idegen népek,
Az földet előtte csókolják
Minden ellenségek.
Az tengermelléki királyok
És szigetbéliek
És az arábiai dúsok
Ajándékkal jőnek.
Nagy alázatoson imádják
Őt minden királyok,
Minden népek őtet szolgálják,
És ő leszen urok.
Mert ő az szegént megsegéti,
Azki őtet hívja,
És az nyomorultat megmenti,
Kinek nincs gyámola.
Az szűkölködőköt megszánja
Nagy kegyességében
És az szegént hozzá fogadja
Megőrizvén híven.
Erőszaktúl megtartja őket
És az csalárdságtúl,
Nagyra böcsülli ő véreket,
Megmenti gonosztúl.
Éltében ajándékoztatik
Sébai arannyal,
Dicsőségessen köszöntetik
Nagy szép áldásokkal.
Teremnek szép sűrő gabonák
Az hegyoldalakon,
Az szép vetések ingadoznak,
Mint fák az Libanon.
Az városbéliek nagy szépen
Nőnek, virágoznak,
Mint az szép zöld pázsitmezőben
Az füvek villagnak.
Ez királnak nagy dicsősége
Mindörökké megáll,
Kiterjed fölségének neve,
Míg az napfény szolgáll.
Ez földön minden nemzetségek
Őtet áldják vígan
És szívek szerint dicsekednek
Ez kegyes királyban.
Az pogányok is így dicsérik:
Dicsősség Istennek,
Azki nagy csudát cselekeszik,
Ura Izráelnek.
Az ő neve nagy dicsőséggel
Mindenütt áldatik,
Szentségének dicséretivel
Mind ez föld eltelik.