LXXIII. BOLOND, KI SZENVED...

Bolond, ki szenved,

És ollyan szivért eped,

Ki nem állandó;

Azért gyötrődik

És majd porrá törődik,

Szinre hajlandó;

Kinek lárva élete,

Van ideig kelete,

Végre mulandó.

Szárnyon jár s röpül,

Édesgetett és örül,

Biztat az remény;

Nemcsak arany fénylik,

De agyag is tündöklik,

Ha szolgál napfény:

Nem minden ides szó jó,

Melly megmar, mint az kigyó,

Mégis sziv kemény

Ki szokott árnyékhoz

Az fény tetszést nem okoz,

Inkább ebben él;

Ki örömest ingadoz,

És mindenért lángadoz,

Elég kevés szél;

Hogy hasonlót csak szeret,

És így minden mást megvet

vagy: Ád illy gyarló mentséget,

Illy gazt jóra vél.

Kinek van értelme,

És magához szerelme,

Kiván nagyobbra;

Kiben van hüség,

Mint szalmatüz ugy nem ég;

Kiván nagy lángra;

Kinek hamu szikrája,

Volt tüze csak pazdorja,

Akad reváncsra.

Bármint átkozza

Magát és mást okozza,

Nincsen hitele;

Mondja, hogy ő szent

És minden szeplőtül mentt,

Ugy is van jele -

vagy: Hir vele tele;

Más is érti ezeket,

Ki próbált sok sziveket,

Nem gondol véle!