LXXIII. ZSOLTÁR

Bizonyára jó az Isten,

Az Izráelnek jelesben,

Azkik szívöket tisztán tartják,

Az ő jóvoltát azok látják,

De én csaknem félrehajlék,

Úgy megtántorodék lábam,

Járásomban úgy megbotlám,

Hogy csaknem szörnyen ledőlék.

Mert bosszonkodom az népre,

Kinek nagy esztelensége,

Midőn látom, hogy az hitlenek

Illy nagy jó szerencsében élnek.

Az halállal nem bajlódnak,

Semmi fájdalmat nem látnak,

Erős kövérek testekben,

Élnek nagy jó egészségben.

Nincs nékik, mint egyebeknek:

Semminemű gyötrődések,

Midőn más embert vér az Isten,

Ők élnek nagy jó békeségben.

Azért kevélség nyakokon,

Mint aranylánc, környül vagyon,

Öltöznek, mint szép ruhába,

Negédségbe, erőszakba.

Fénlik szemek kövérségtől

Kidülledtek az fejekből,

Nagyobb az ő jó szerencséjek,

Hogynem mint kívánhatná szívek.

Azért gonosz az ő dolgok,

Kevélség minden szándékok,

Gonoszságokkal kérkednek,

Nagy gőggel fönnyen beszélnek.

Szájokat nagy káromlással

Az égre tátják szitkokkal,

Gyalázatokkal rakva nyelvek,

Kik ez egész földre kiütnek,

Azért az hívek gyakorta

Esnek nagy mély gondolatba,

Mert pohárjok őnékiek

Keserő vízzel töltetnek.

Mondnak végre: az Úr Isten

Látja-é ezt az mennyekben?

Mi nyavalyáinkat tudja-é,

Keserűségünket szánja-é?

Imé az istentelenek,

Látjátok, élnek örömben,

Azmint kívánják szivekben,

Gazdagok, jószerencséssek.

Mit használ tehát énnékem,

Hogy tisztán tartom én szívem?

És micsoda hasznom van abban,

Hogy kezem mosom tisztaságban?

Imé mind hijában marad,

Hogy én így kesergettetem,

Ottan rajtam büntetésem

Reggel, mihelyen megvirrad.

Csaknem én is ígyen szólék,

De látám, hogy nem jól esnék,

És ártalmas lenne azoknak,

Kik te fiaidnak mondatnak.

Azért jobban meggondolám,

Magamban meghányám-vetém,

De sokkal nehézbnek lelém,

Hogynem végét találhatnám.

Míglen el-bémenék végre

Az Istennek szent helyére,

És végezetre vőm eszemben,

Az gonoszok vége mi legyen.

Azt is jól megértém osztán,

Hogy őket te megbünteted,

Sikamló helyre helyheted,

És vetöd az pusztaságban.

Úgyhogy csudálják mindenek,

Hogy ily hamar odálesznek,

Vesznek és esnek nagy ínségben,

Szégyenségben és rettegésben,

Minden ő gazdagságokat

Múlandó alommá tészed,

Kiből ha ember fölébred,

Az lelt jókban semmit nem lát.

Ezen vala nagy bánatom

És szívemben nagy fájdalmom,

Kínozám szörnyen veséimet,

El hagyám hitetni elmémet.

Olly tunya és bolond valék,

Mert ez dologhoz nem érték,

Előtted lők olly tudatlan,

Mint az barom, melly oktalan.

De én tenálad maradok,

Noha sok nyavalyát látok,

Mert te megtartál jobb kezeddel,

Nagy ínségemben nem hagyál el.

Tanácsoddal vezérlj engem,

Igazgass te ösvényedre,

Osztán végy föl dicsőségre,

Tégy illy kegyessen énvelem.

Az mennyekben te vagy nékem

Csak egyedől én Istenem,

Ez egész földön senki nincsen,

Kit kívőled lelkem kedveljen.

Ha elfogy testem és lelkem,

Mégis vigasztalsz szívemben,

Egyéb részem nékem nincsen

Tenáladnál, én Istenem.

Mert kik tőled eltávoznak,

Azok elvesznek, romlanak,

Elveszted azokat hirtelen,

Kik bíznak bálvány istenekben.

Azért én hozzád folyamom,

Fő boldogságom az nékem,

Hogy benned én reménségem,

És jótétöd magasztalom.