LXXIV. TE BÁR LÉGY HIV...

Te bár légy hiv,

Mégis vagy nyiv,

Ki emészti szivemet;

Bár esküdjél

És kedvezzél,

Nem találod kedvemet:

Mert az tüzet viznek mondod,

Rád szorultam, azt gondolod,

És hogy féltesz, tagadod.

Nem kis méreg

Ollyan féreg,

Az ki titkon halált nyujt.

Pillantással

Ohajtással

Csalárd kötéllel megfújt;

Erre sohajt s arra tekint,

Ezt késérti és másra int,

Igy mutat kétféle szint.

Ezt szorétja,

S azt buritja

Mint a szélvész az remént;

Ezt késérti

S másra érti,

Árnyékra is a napfényt;

Eztet, mondja, boldogétja,

Aztot álnokul hódétja,

Igy szerez sok ezer kint.

Igy figyelmezz,

Ne kegyelmezz,

Tovább nem is akarom;

Csak gyilkos légy

És sirban tégy;

Magam is azt kivánom;

Bátor, más sziv érted égjen,

És halálos sebet szegjen,

Nem irigylem s nem bánom.

Eztet végre!

Én már többre

Nem érkezem: bággyadok;

Mert borullok,

Földre hullok

S mint az lámpás olvadok;

Ezek végső ohajtásim

S halálra vált bucsuzásim,

Ezek hiv affectusim!