LXXIV. ZSOLTÁR

Miért vetsz minket így el, Úr Isten,

Mire haragszol mireánk ennyére?

Miglen gerjedez haragodnak tüze

Juhaidnak nyájára illy igen?

Emlékezzél meg te seregedről,

Mellyet régenten magadnak szerzettél,

Fölvött örökségedről emlékezzél,

Az Sion hegyén lakóhellyedről.

Kelj föl, és végre jövel, Úr Isten,

Az gonoszokat töröld és pusztítsd el,

Kik vakmerőképpen ő seregekkel

Pusztaságot tésznek szent helyeden.

Holott dicséretöd hirdettetett,

Most ellenségid ott ordítnak szörnyen,

És az tenéked szenteltetött helyen

Az ő zászlójok fölemeltetett.

Az te templomodra nagy erővel

Fölhágtanak, hogy ők azt el-letörjék,

Törik, vágják, fénlenek ő fejszéjek,

Mint ha erdőt vágnának sereggel.

Az templum, melly előbb ékes vala

Szép táblákkal és cifra deszkázattal,

Vagdaltatik fejszékkel és bárdokkal,

És dorongokkal hányják tétova.

Ez te templomodat fölgyújtották,

Te szent helyedet tűzzel megégették,

Drága lakóhelyét te szent nevednek

Tövestöl fogva mind elrontották.

Nosza hozzá, mondják ő magokban,

Pusztítsuk el őket nagy szörnyűséggel,

Az Istennek szent egyházait széllel

Mind megégették ez tartományban.

Nem látjuk már jeleit erődnek,

Közöttünk immáran nincs próféta,

Nincs jövendőmondó, azki tudhatná,

Ha leszen vége ez nagy veszélnek.

Óh, Úr Isten, ezt meddig engeded,

Hogy ellenségink minket nevessenek?

Örökké hagyod-é gyűlölőidnek,

Hogy ekképpen ingerljék szent neved?

Miért fordítod el kezeidet?

Jobb kezedet mit dugod kebeledben?

Vajha egyszer kinyújtanád ismétlen,

Mutatván nékünk segedelmedet!

De az Isten én királyom régen,

Azki engemet bírt és jól vezérlött,

Hatalmát jelentvén ez világ előtt,

Hogy ő az segedelem mindenben.

Te választád kétfelé az tengert,

Az Sárkánnak te rontottad meg fejét,

Az cethalaknak megtörted fejeket,

Nagy tagjok széjjel az parton hevert.

Kiket osztán eledelől küldél

Az népeknek az nagy puszta helyekben.

Patakvizet és forrást csudaképpen

Az erős kősziklából eresztél.

Megszárasztád az folyóvizeket,

Tied az nap, és tied az éjszaka,

Hogy az setétséget világosítsa,

Arra teremtéd az napnak fényét.

Te nagy isteni bölcseségeddel

Bizonyos határt vetettél az földnek,

És külömbségét az nyártúl az télnek

Elosztád hévséggel és hideggel.

Emlékezzél meg, lásd meg ez dolgot,

Ellenségid mint rútolnak, nevetnek,

Melly szörnyen ez tunya és bolond népek

Szent neveden tesznek gyalázatot.

Az te gerlice galambocskádat

Ne hadd az gonosz vadaknak megenni,

Az szegényeket eszedből ne vesd ki,

Hanem kegyessen viseld gondjokat.

Emlékezzél, Uram, kötésedről,

Mert ez egész föld merő setétséggel

Eltölt, és rakva csalárd gonosz néppel,

Mindent nyomorgatnak kegyetlenől.

Ne hadd hátratérni szégyenséggel

Az te szegény nyomorult szolgáidat,

Fordítsd hozzájok te nagy jóvoltodat,

Hogy nevedet dicsérjék víg szívvel.

Kelj föl, Uram, és forgasd igyedet,

Te nagy gyalázatodról emlékezzél

Ez bolond népnek ezt ne engedjed el,

Kik naponkint rútolnak tégedet.

Ne felejtsed el üvöltéseket

Ellenségidnek, kik reád támadnak,

És ellened dühössen patvarkodnak,

Nagy kiáltások éri az eget.