LXXIX CSIRKE ÉS VÉN RÓKA

Kiment a csirke későcskén, s asztag körűl

Magot szedegetett: s ímhol! egy vén, és sokat

Próbált, róka reá bukkant véletlen; szegény,

Mivel szabadulására módot nem talált,

Megálla, s nagy ijedtségében szörnyen reszkede.

A róka, látom, mond, hogy félsz, mert engem is

Azok közül valónak gondolsz, kik gonosz

Szándékból titeket lesnek és pusztítanak.

De hidd el, azon istenteleneket gyűlölöm,

S vajha kiveszthetném e világból! fáj bizony,

Fáj szívem, mikor a gyenge és szelíd nemet,

Amillyenek ti vagytok, olly kegyetlenűl

Ölik, pokol fajtái, nem föld állati!

Védelmezőtök voltam eddig, és leszek

Ezután is, miglen bennem a lélek piheg.

E tájra most, alkonykor, illyen gondolat

Hozott, hogy a csalárdok ellen, kik setét

Éjjel leginkább háborgatnak bennetek,

Oltalmazzalak. Ólatokon, fogadom, nem teszen

Erőszakot sem róka, sem farkas s egyéb

Rabló szemem láttára. Élesztő öröm

Járta el a csirkét és ragadta magán kívül.

Az ólba, mellyben már társai aluttanak,

A nagy kegyelmű védőt vezeté csendesen;

Ott a szárnyasokat mind elölte.

Leggonoszb,

Gonosztévők közt, a próbált hizelkedő.