LXXIX. ZSOLTÁR

Öröködben, Uram, pogányok jöttek,

És szent templomodat megförtőztették,

Jeruzsálem városát elrontották,

És széllel nagy kőrakásokra hánták.

Szolgáidnak testek,

Azkik megölettek,

Adattak az hollóknak,

Húsok te szentidnek

Ételül vettetnek

Az mezei vadaknak.

Az városon nagy sok vért kiontának,

Az sok vér, mint vizek széllelfolyának,

Tövének olly szörnyű öldökléseket,

Nem lőn, ki eltemetné az testeket,

Az mi szomszédságunk

Csúfságot űz rajtunk,

Azkik környűlünk laknak,

Minket nem böcsülnek,

Sőt csak megnevetnek,

Csúfolnak és rútolnak.

Mig haragszol, Uram, reánk ekképpen,

Haragod miglen gerjedez illy igen?

Meddig terjeszted bosszúállásodat,

Ki minket, mint az sebes tűz, elfogyat?

Bosszúdat azokra

Ontsd az pogányokra,

Kik téged nem esmérnek,

Döjtsd az országokra,

Hol nevedet soha

Nem tisztelték az népek.

Mert Jákobot ők megötték, elnyelték,

Az ő nemzetségét megemésztették,

Minden házait földre lerontották,

Kietlen pusztaságra fordították.

Bocsásd meg bűnünket,

Ne említsd meg őket,

Nagy haragod szűnjék meg,

Mert igen gyötretünk,

Jövel, mi Istenünk,

És kegyelmessen tarts meg.

Tekéntsd meg, Uram, kegyelmességedet,

Az te szent nevedért segéts meg minket,

Szabadíts és tarts meg minket kegyessen,

Bűneinket bocsásd meg szent nevedben.

Hogy ne nevettessünk,

Kérdvén: Hol Istenünk?

Verd meg az pogány népet,

Vérét szolgáidnak,

Kit ők kiontanak,

Nékik el ne engedjed.

Jusson elődbe siralmok azoknak,

Kik az rabságban ohajtnak és sírnak,

Siess, ments meg, hogy ők el ne vesszenek,

Kik immár halálra ítéltettenek.

Szomszédinknak éppen

Fizesd meg hétképpen,

Azmit rajtunk míveltek.

Hogy téged, Úr Isten,

Szidalmaztak szörnyen,

Fizesd meg őnékiek.

És mi, úgy mint te nyájad és sereged,

Magasztaljuk és dicsérjük szent neved,

Dicséretedet mindenkor hirdetjük,

És nemzetről nemzetre kiterjesztjük.