LXXVI SZOLGA ÉS KUTYA

Nem régen állván szolgálatba egy legény,

Csudálá, hogy ura s asszonya jó falatot kihány,

Az ebnek; és, ha történetből nincs jelen

Ebédkor, szorgalmatosan felkeresteti,

Noha már a háznál haszna semmi vagy kevés;

Mert vén, fogatlan, és csaknem világtalan.

Egykoron a szolga kérdi tőle: Mi az oka,

Hogy úgy szeretnek, és olly kegyesen tartatol?

Uram részéről a jóság cselekszi azt,

Részemről pedig a hüség, felele a kutya.

Sok megkésértett engemet, sok ijesztgetett,

De tántoríthatatlan, mint a kő, valék.

A szolga vigasztalással tőle távozék,

És gondolá, hogy vannak még jó emberek.