LXXXIV. ZSOLTÁR

Óh, seregeknek Istene,

Melly kedves gyönyörűsége

Az te szerelmes hajlékidnak!

Az én lelkem fohászkodik,

Tornácodba kívánkozik,

Óh, Istene az magasságnak,

Áhétozik testem-lelkem

Tehozzád, élő Istenem.

Az verébnek vagyon fészke,

És honjában költ az fecske,

Én királyom, Zebaoth Isten,

Hol vadnak az te oltárid,

És te szentséges hajlékid?

Hol dicsértettél fölségessen?

Bizony bódog az olly ember,

Ki téged házadban dicsér!

Óh, bódog az ember nyilván,

Azki az te utaidban

Kíván járni szívvel, lélekkel,

Menvén az siralom völgyén,

Azhol merő száraz minden,

Ott is ő nagy hiedelemmel

Kutat ás, csinál csatornát,

Kiben essővizet bocsát.

Nyereségről nyereségre,

Mennek erőről erőre,

Míg hozzád jutnak az Sionra.

Óh, erős Zebaoth Isten!

Hajtsd hozzám füled kegyessen!

Figyelmezzél imádságomra

Jákob Istene, nagy Isten,

Hallgass meg én szükségemben.

Mi paizsunk, óh, Úr Isten,

Kenöttedre nézz kegyessen,

Mert jobb egy nap az te házadban,

Hogynem ezer nap egyebött.

Az Isten tornáca előtt

Kapunálló lennék inkábblan,

Hogynem mint sok időt élnék

Házokban az hitleneknek.

Mert minékünk fényes napunk

Az Isten, és mi paizsunk,

Nagy dicsőséggel szeret minket:

Azokkal kegyelmet teszen,

Kik járnak az jó ösvenyen,

Sok jovaival áldja őket,

Bódog az ember éltében,

Ki bízik az Úr Istenben.