LXXXIX. AH! ÉN UGYAN MIÉRT KINLÓDOM...

Ah! Én ugyan miért kinlódom,

S ollyan szivrül gondolkodom,

Az ki másnok rabja

S szivbárkámnok habja?!

Ki ezreket hitegetett,

Méz-méreggel megétetett,

Gyilkossága’ béri

Végét mégsem éri.

Van szivének hány árvája!

A kit megcsalt sziv-lárvája,

Áldását hogy várja,

Mert ebben nincs párja.

Jobb, másokrúl ha tanúlok,

Bár éltembül igy kimúlok,

Szabadon szenvedek

Inkább, mint rab legyek.

Eleget is elmélkedtem,

Kimondjam-e kit föltettem,

Hogy hozzá hódulok

S lábához borulok.

Tusakodtam s titkon főztem,

De magamat csak meggyőztem,

Hogy nem declárálom

S csak igy contentálom.

Boldog Isten, melly nagy kin az,

Azért hogy valaki igaz,

Kell néki titkolnyi

S tovább megfontolnyi.

Mivel egész világ tele,

Hogy néki nincsen hitele,

Mégis megpróbálom

S magam föltalálom.

Hogy titkon fogom szeretni,

S senkivel sem ésmértetni,

Igy megcsal, nem félek,

Bátron halok s élek.