LXXXV. ZSOLTÁR

Nagy kegyessen től, Uram, földeddel,

Jákob nemzetivel az fogságban,

Kiket rabságból hazaeresztél,

Megengedél nékik irgalmassan.

Bűnöket megbocsátád, elfödéd,

Ellenek haragodat enyhitéd.

Uram, kegyessen végy hozzád minket,

Vedd el rólunk haragodnak tüzét.

Nemde mindörökké haragszol-é?

Mindéltig nyújtod-é haragodot?

Népedet már meg nem enyhéted-é,

Hogy benned lelhessen vigasságot?

És noha nagyok az mi bűneink,

Mégis mutasd kegyelmed minékünk,

És noha tettünk sok gonoszságot,

De tőled kérünk irgalmasságot.

Én meghallgatom, mit szól az Isten

Az ő népének és ő szentinek,

Békeséget beszéll kegyelmessen,

Hogy bolondságból ne vétkezzenek.

Kik őtet félik, minden meghiggye,

Közel azokhoz ő segedelme,

Hogy dicsősége lakjék földünkben,

Minden ínséget rólunk elveszen.

Jóság hívséggel öszvebékéllik,

Békeség, igazság egymást szépen

Csókolják, ez földön nevekedik

Az hüt, látszik igazság az égen.

Mindennémő jót ád az Úr Isten,

És sok jó gyümölcs terem ez földen.

Az igazság megyen őelőtte:

És ő járása tart mindörökké.