M. HELÉN EMLÉKKÖNYVÉBE

Valamit írjak, azt kivánod,

Emlékkönyvedbe én;

Vedd szívesen e dalvirágot

Szép neved ünnepén.

E tiszta lapra tűzve

Lelkembül egy darab,

De szellemét betűzve

Eltűnik, mint a hab.

Szép gyermek! Mit kivánjak?

Ki sejti vágyaid?

Hogy zengjem ennyi bájnak

Varázsát, titkait?

Ábrándos, szűzi lelked

Ringassák gyönyörök!

Ha véred lángra gerjed,

Legyen e láng örök!

Letörve, meghajolva

Köszönt a bús virág:

Elszárad albumodba

S nem érzed illatát.

S mig illatlelked álma

Fény lesz és diadal,

Gondolj a kis virágra,

Mely itt magába hal.

Bár színehagyva, jusson

Eszedbe olykoron,

Hisz lénye - égi jusson -

Lányszívvel oly rokon.

Elhal a dal, ha zengtem,

És a virág lehull...

Hagyj hervadozni engem,

Te meg, leány, virulj!

Alakod tiszta bája

Tökélyes, üde, ép,

Nem szór több fényt reája

A dal, a töredék.

Ne bízd magad betűkre!

A hang, mely itt rezeg,

Hullámos, csalfa tükre

Annak, mit érezek.

Olyan vagy, mint egy álom,

Tündöklő, ifju, szép;

Könnyű vagy, mint az álom,

És tiszta mint az ég.

Ha nézlek, elbüvölve

Lelkem gyönyörbe ring...

Ne bízd magad a versre!

A költő csalfa mind.