Ma neked, holnap nekem

Pók szőtte szürke szálait az erdőn,

Fonalait kelő nap aranyozta.

Kisebb körök, nagyobb körök,

Csodálatos körök...

Körök közepén ült a pók maga.

Mestere volt, királya volt,

Istene volt a maga világának.

S oly lenge-könnyű volt mégis a vára,

Hozzá képest a tölgylevél hullása:

Mintha tömör bronzlapok hullanának.

És jöttem én:

Az ürbe lökött kóbor üstökös

Az őszi erdőn által.

Szegény mester, szegény kicsi király,

Ma találkozott velem: a halállal.

Nem is rohanva, csak csendesen jöttem,

Ősz és nyugalom sugárzott mögöttem.

Ámde színektől mámoros szemem

Az egész fényes erdőre tapadt.

Széttéptem a lenge kis palotát

Egy pillanat alatt.

Én nem éreztem mást, mint arcomon

Leheletkönnyű kellemetlenséget,

A mikrokozmosz

Talán egy naprendszerrel lett szegényebb.