Madách

Ódon kastély mély magánya rejti

Világ elől méla bánatát,

Komor ősök árnyéka belengi,

Innen csak az őszi parkba lát.

Kísértetek járnak a szívében,

Őszi éjben a nagy égre néz

S a magányban és a csöndességben

Mint a tömjén, ég a szenvedés.

A világa régen összeomlott,

A szerelme följáró halott,

A művészet lombikjába hordott

Minden üdvöt, minden bánatot.

Örök formát ölt itt a mulandó,

Muzsika lesz minden fájdalom,

Mély magányban, ami maradandó,

Föltámad a harmadik napon.

Elpusztulhat gyönyörű világa,

Úr lehet az őszi hervadás,

Gondolatok örök lombikjában

Örök embert alkotott Madách.