MADÁRHANGOK

Szól a pacsirta fönn lebegvén

S az égiekhez közeledvén:

Érzem szelid lehelleted,

Üdvözlek, oh szép kikelet!

A tél - s nyomornak vége már,

Derűlt az ég, nyilt a határ.

Már búvik a fű, mely felett

Rakandom kisded fészkemet.

S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,

Terített asztal lesz a föld,

Oh kéj! öröm!

Oh kéj! öröm!

Gyönyörtanyánk leend a föld.

Jön a veréb a nagy faló,

Reptében ígyen szólaló:

Csip, csep!

Csip, csep!

Nem kell egyéb, mint hulladék,

Csak sok legyen, tüstént elég.

Paraszt betyár vagyok,

Éhségim oly nagyok,

Mint senkié.

Sem szántok, sem vetek,

Mégis kitelelek

Mint bármi méh.

Fáradjon más, én majd eszem,

Mit lophatok, meg nem veszem.

Csip, csep!

Csip, csep!

Nekem nem kell nagy élelem,

Csak egy kis elhullt búzaszem

És jőnek a zenészek:

Pintyőke és a csíz,

A cinke és rigófaj,

S a cifra tengelic;

S amerre csak tavasz van,

Erdő, mező, berek,

Víg énekök zajától

Harsogva fölzeneg.

Mind boldogok, s vigadnak

A nyár utoljaig,

S öröm s a dal hevétől

Reszketnek tollaik.

Csak egy, a főmüvészné,

Egy gyönge csalogány

Csattogja gyász zenéjét,

A cserje vad bogán.

És annyi fájdalom van

És annyi kín szivén;

Embert megölne százszor

Ily gyilkos érzemény:

Hol éjeim?

Hol napjaim?

Szerelmeim?

Vigalmaim?

Ah messze más vidék határain

Lekötve vannak

Mély bánatomnak

A hitszegő társ könnyű szárnyain.

Ki hallja meg,

Hogy szenvedek,

Hogy szűm beteg?

A rengeteg?

A rengetegben hang viszhangra lel,

Nekem magamnak egy hang sem felel.

Ha sas vagyok

S vad keblem ég,

Fenn szárnyalok,

Fenn, mint az ég,

S a nap tüzéhez adva lángomat,

Felgyujtom e hitetlen lombokat.

De én, de én

Csak sírhatok,

Oh én szegény!

S meghalhatok.

Szakadj ki lelkem s zengj el mint dalom;

Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!

Igy énekelt a cserje vad bogán

Az erdő szíve, a kis csalogány,

S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?

Búsan merengve hallgatott a táj.