(MAGAD EMÉSZTŐ...)

Magad emésztő, szikár alak!

Én megbántottalak.

Botot faragtál, ábrákkal tele,

beszélt a nyele,

aztán meguntad. Igy volt?

S eldobtad, ahogy az égbolt

az unt csillagot ejti le.

Én fölvettem és rádhuztam vele.

Igy volt?

Sajnálom, kár volt.

Világomon, mint üvegen át

hallgattam uj álmod madara dalát.

Azt hittem, annyi az ének,

amennyi a magány üvegének

vastag tábláin átszüremlik.

S hallottam, emlit

az a szó isteneket,

kik nem hajolnak ezután neked.

Pedig

te nem szolgálsz többé nekik.

Most már értelek.

Pörös felek

szemben álltunk, de te szintén

más ügyben, más talaj felett

tanuskodtál, mint én.

Már értelek. Mit érsz vele? A mult

tüntető menete elvonult,

a lomb lehullt

s a fájdalom ágai benned,

mint mindenkiben, elkövesednek

az aláomló évek, évadok,

rétegek, szintek és tagok

óriási nyomása alatt.

Akár egy halom hasitott fa,

hever egymáson a világ,

szoritja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s igy mindegyik determinált.

Igy él a gazdag is, szegény is,

igy szenvedünk te is meg én is

s még jó, ha az ember haragja,

nem az embert magát harapja,

hanem valaki mást,

dudás a fuvolást,

én téged és engemet te, -

mert mi lenne, mi történhetne,

ha mindig magunkba marna

az értelem iszonyu karma?

S ha már szólok, hát elmesélem, -

villamoson

egy este a Széna téren

találkoztunk. Kalapot emeltem,

talán nyeltem,

köszöntem és te

csodálkozva vettél észre.

S még ottan

egy pillanatig szórakozottan

eltünődtem, - hiszen lehetnénk

jóbarátok, együtt mehetnénk

a kávéházba s teát kavarva,

szépet, jót, igazat akarva

beszélgethetnénk irodalomról,

vagy más ily fontos emberi lomról

és telt szavadra,

mit óvatosan vetnél a latra,

utalván a tapasztalatra,

indulatom messze ragadna,

te - hozzátéve: „Szivedre ne vedd” -

leintenél, mint az öregebb,

mint az apám

s én bosszankodnék, de nem mondanám.