Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek,

Csillagot mutatni a borús időnek,

Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni,

Titkait jövőnek bátran kibetűzni.

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény,

Aki sírt a csillag és a féreg vesztén,

Akiben fölös volt a kímélő jóság

S örökül rád hagyta fájó szive sorsát.

De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi,

Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni,

Ennyi szomorúság, ami tégedet vert,

Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval,

Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal

És ha másra hallgat mind a többi ember,

Te beszélj tovább a zengő végtelennel.