MAGAMHOZ

Ne sírj, ne sírj! Ó, hagyd a múltat!

A lélek könnyei a porba hullnak;

Növényi táp lesz büszke véred,

Hogy lenne zöldebb,

A satnya földet

Termékenyíti szenvedélyed.

S mi lesz a szellem drágasága,

A gondolat gyönyörvilága?

Miként a hang eloszlik, elhal;

A légbe olvad,

Miként az illat,

Eltűnsz te is egy halk sohajjal.

Múltaddal, jobb, számolj le végképp,

Halottaidnak hagyj te békét,

Hozd rendbe gyorsan számadásod!

Siess előre,

Ugorj a tőrbe,

A sírt magadnak ássad, ássad!

Ne sírj, ne sírj! Minden hiába,

Csak egy van még számodra hátra,

Egy vígaszod van, föld betegje:

Mit szíved óhajt,

Eljő a nap majd,

Elszállsz, eloszlasz kéjelegve.

Hiába sírsz. Te nagy beteg vagy.

Minden kigúnyol, minden elhagy;

Kegyetlen rend uralg terajtad.

Örök magányod,

Örök a bánat,

Amely lezárja dalos ajkad.

De kéj lesz majd oszolni széjjel,

Eggyé olvadni a nagy éjjel,

Megsemmisülni csepprül-cseppre!

Derűl a gondég,

Van vígaszod még:

Gondolj a sírra, lét betegje!