MAGAMRÓL

Akartok a lelkembe látni?

Ismerni mély rejtelmeit?

Nem remegek mindent kitárni,

Mi benne érzés, eszme, hit.

Szeretni és gyülölni mélyen

Tudok, s kimondom szabadon;

A sorssal szembeszáll kevélyen

Szilaj, erős akaratom.

Szeretem azt, amit gyülöltök,

Mi éget, mint a nyári nap,

Lelkembe lángot lángja öntött,

Fölöttetek magasra csap.

Gyűlölöm azt, amit szerettek,

Az aljast és a köznapit,

Miért titokban gyáva reszket,

Silány szerelme nem vakit.

Erényem egy van: a szabadság;

Ezért hevülnek a nagyok,

Ezt rettegi a lelki vakság; -

Bűnöm is egy van, hogy: vagyok.

Hogy itt vagyok e torz világon,

Hol rózsa vértalajba kel,

Hol összeég fertői lángon

E tiszta, bátor, hű kebel.

De összeég bár, újra él majd

A szellemüdv s az égi kín,

És földöntúli szenvedély hajt

Új létet szálló hamvain.

Nem süllyedek mégsem közétek,

Mert lelkem tiszta, mint a nap,

Nem éri vész, nem fogja vétek,

Mert mindennél hatalmasabb.

Mert lángja hit, hatalma eszme,

S tudvágy emészti szívemet,

Istennek óriás szerelme

Átjárja minden ízemet.

S ami hevít, amit imádok,

Csak önnön lelkem lelke az;

És legyen üdv vagy legyen átok,

Csak lelkem átka, üdve az.

Nem ismerek én más hatalmat,

Csak ami szívemben ragyog;

Idegen Isten, nincs hatalmad!

Magamon úr csak én vagyok.

Ó, tudtok-é lelkembe látni?

Megértni mély rejtelmeit?

Ó, lehet-é nektek kitárni,

Mi benne érzés, eszme, hit?