Magamról

Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,

szememet tépve, (e parányi gyomrot,

amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),

míg vére könnyé édesedve omlott.

Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,

mert szomszéd szemek szögletes-zömökké

nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,

s nemes-rohadni napmagányt szerettem. -

No s megvagyok már. Lettem ami lettem.

Az Isten sem változtat rajta többé.

S e zord napokban, mikor olyan olcsó

a lélek s törik, ki hajolni nem tud,

s mint sok halottnak már külön koporsó,

sok élőnek már külön élet nem jut,

csak népbe-hadba; míg a drága korsó

(a test) zuhanva, drága bora nem fut

szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó

csöppjét is elnyeli egy végtelen kut;

mi lesz az én lelkemmel? Szerte folysz, ó,

lélek, az ég ürébe? vagy a kertet

trágyázni, földbe, mint katona vére?

(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,

vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,

és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)

Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;

özvegyül megmaradsz a szörnyü másnap

és lész eggyel több lámpa a sötétben,

egy fájó idege a pusztulásnak.

Égésed fáj csak, de fájásod égjen,

ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,

és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,

s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.

Légy élő kínja a levágott karnak,

égő emléke annyi régi fénynek,

miket kioltanak e vak fuvalmak.

És majd ha újra ébrednek a fények,

s lengetlen az emberség tiszta lángja,

akkor majd elpihenhetsz gyenge lámpa