Magamról, messziről

Az életet

Imádta ő

Reménytelen

S dalolva ment,

Hódolva ment

Keresztül téreken és réteken.

Piros szíve

Bús titkosan

Vérzett szegény

S azt hitte mind,

Hogy ő szelíd,

Hogy ő csöndes, fásult, fáradt legény.

De egymagán

Virrasztva mély,

Vak éjeken,

Föltört kevély

Nagy zokszava

S belédöngött az ájult végtelen!

S a csillagok,

Sápadt szivek

Nézték merőn,

Mi láng lobog

Oly vészesen,

Lidércesen e földi temetőn?