Magamról

Rossznak mondod a világot,

Dőresége bosszuságod;

Siratod az élet álmát,

Földi gondok durva jármát;

Felpanaszlod lázban égve:

Bölcs elméje, jók erénye

S fényt sugárzó lángod, ég,

Csak hiúság, búborék.

Óh, pedig hány perczed, órád

Volt, midőn e sujtoló vád

Könnyeidben elviharzott

S kiderült rá szíved, arczod.

Gyönyörűség volt az élet,

Megáldottad születésed’;

Rózsák közt jársz, azt hivéd,

S mi okozta? ... Semmiség!

Nem tudod, mi nyomja szíved’,

Semmiségek üdvezítnek.

Hogy jön, nem tudod, csak érzed,

Hogy e bűnös-bűvös élet,

Mely ma szennyes, ronda börtön,

Holnap éden kertje rögtön.

Ma a békét áhitod,

S holnap küzdve élni jobb.

Ember! önző vágy vezérel.

Bánatával, örömével

Ezt az undok szép világot

Sorsodon át nézve látod.

Hogyha gondok elcsigáznak:

A világot éri vádad,

S ha örömre gyúl szived:

Nincs e földnél semmi szebb.

Ragyoghat a nap az égen;

Te sötétben, feketében

Látsz mindent, ha bánatod van;

Mig, ha kedved lángra lobban,

Minden érted van teremtve;

Télen is jársz rózsakertbe’;

A nap is csak rád ragyog,

S kik itt laknak: angyalok.

Az örvendőt meg nem érted,

Ha világod’ búban éled;

S csak ha lelked’ szenvedőnek

Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.

Mit törődöl a világgal,

Szenvedő sziv sóhajával,

Ha egy édes pillanat

Teljesíti vágyadat!

Hát ne fordulj vak hevedben

A világ és rendje ellen...

Úgy tekints az emberekre,

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Ki sohajtoz, ki mulat.

A világ csak - hangulat.