Magános öröm

Mondod: a bánatod magános,

Az örömöd ó, még magánosabb,

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.

És minden árnyék külön libegés

És minden árnyék néma, külön élet,

A bánat őket összesöpri-mossa,

A fény mutatja meg a különbséget.

Mondod: a bánatod magános,

De volt-e már mély, zengő örömöd?

Ölelni vágytad a széles világot

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.

Vágytál röpülni, önmagadon túlra,

Nem messze, csak egy rokonszellemig, -

Az örvendezőt hűvös mosolyok

Önnön szívébe visszakergetik.

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:

Az örömital benned muzsikál,

Túláradna, de nincs merre-hova,

Leperegne, de csak habozva áll.

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,

De ver a szíved vért, páncél alatt -

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!

- És összeszorítod a fogadat!