MAGÁNY

Álltál-e már egészen egymagadban,

Szeretlenűl, Isten nekűl a pusztán,

A rémes csöndet büszke fájdalomban

Viselve balsorsod ádáz, véres útján?

Minden reménynek eltűnt-e varázsa,

Mint a vadásznak útvesztőbe érve

Elhal a tévedt ebek csaholása,

Mint télfutó madárnak honja képe?

Ha voltál ily magánynak szenvedője,

Azt is tudod, mi kényszeríti azt

Rajongva omlani egy puszta kőre,

Rémülten felszökellni lázban égve,

Kit önmagánya üldöz és riaszt,

S kitárni vágyó karjait a szélbe.

A szél sivár és idegen szivednek,

A kő halott, kemény, hideg, mogorva,

Vigasztalást hiába vársz lobogva,

Rózsák közt szíved elhagyatva szenved.

Sápadnak menten, meg nem látva téged,

Mivel törődnek, önnön haldoklások.

Haladj tovább: s mindent enyészni látsz ott

Hosszú homály-utcáiban a létnek.

Kinézni látod olykor lakaikból,

Becsapják menten ők az ablakot,

Lak összedől; s te sápadsz borzalomtól.

Szeretlenűl, Isten nekűl! örök ború, -

A szél sivár; és mit keressz te ott? -

Egész világ kétségb’esésig szomorú.