Magány

Nevedet még alig gagyogtam,

S mégis már jól ismertelek.

Nap fényiben, sötét sarokban

Borongó árnyad reszketett.

Te vettél át, midőn születtem,

Kis bölcsőmet te ringatád.

Bús dajkadal gyanánt fülemben

Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,

Magány! karöltve jársz velem.

Bolygok, mindig sötétben, árnyban:

Szülőföldem’ sem ismerem.

Bús télidőn családi fészek

Védő melegje nem fogadt;

Anyai csók, epedtem érted,

S leltem közömbös arczokat!

Más gyermek anya-ölbe fogva

Csitúl el, hogyha könnyezik:

Az én szemem sivár homokra

Hullatta forró gyöngyeit.

Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam

Lett volna, a sötét magány.

Egy sírra hullt, hogy azt se lássam;

Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt; ujra éledt

Virág a földön, lomb a fán;

S kit izzó vágyak perzselének,

Szomjam’ csak én nem olthatám.

A féreg is meglelte párját,

Virág ölén szeretkezett;

Én akkor voltam a legárvább,

Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,

De hajh, nem leltelek sehol!

Csak azt láttam, hogy a világnak

Gyönyöre, fénye éjbe foly.

A mozdulatlan, komor árnyban

Olvastam ezt a mondatot:

Neked a napban is homály van,

Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Óh gyászos árny, hát sose lészen

Nyugalmas, nyájas otthonom?

Igaz barátom, feleségem,

Olyan, ki lelkemmel rokon?

Hiszen nincs szív, hogy ne találja

Meg sorsa mását, részesét!

Csak az enyim maradna árva,

Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve

(Van-e magány irtóztatóbb?),

És könnyet ontsak a szemétre,

Mint Jehova szolgája: Jób?

Az élet gyors hullámverését

Epedve halljam, mint a rab;

S az életszomj, a lelki éhség,

Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.

Azért magány a végzeted,

Mert titkon, öntudatlan’ érzed,

Hogy a tömeg közt nincs helyed.

Avagy ki óhajt oda menni,

Hol a virág is sárba’ nyit?

A hol varangyot költenek ki

Óh égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,

Kik úsznak itt a felszinen:

Pusztába rejtőznél, ugy érzed,

Hogy ott élj vadmézen, vizen.

Pusztába, mert ott csúszva-mászva

Kutyák a konczot nem lesik;

Mert ott nincs sujtva, megalázva,

Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek

Lefoszlanának rólad ott;

Szennyüktől megtisztulva, lelked

Azt hinné, hogy csak álmodott.

Erős szivek nehéz erényét,

A lemondást gyakorlanád,

És Nirvánával így cserélnéd

Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap’, eljövén az óra,

Mely egyszer üt mindenkinek:

Megtudnád, álmok álmodója,

Hogy élni szép, de halni szebb.

Nap szórna fényt haló szemedbe,

Rád hullna hervadó virág,

S a lombok közt szellő rebegne

Fölötted halkan gyászimát.