Magány

Az emberek beszélnek fájdalomról,

Rakásra hordva sok bút, bánatot;

És mondja mindenik a magáéról,

Hogy már a földön az a legnagyobb.

Hallgatva némán ennyi bút, keservet,

A magamét én el nem mondhatom.

Keresem a magányt, a véghetetlent,

Csak ottan önthetem ki bánatom.

Hol legsürűbb az erdő, legsötétebb,

S a szél elalszik a falevelen,

Mintha megállna percre idő, élet, -

Leborulok sohajtva: “istenem,

Hát e világon semmi sem tökélyes!

Nincs alkotásod kifogástalan.

Ha fogyatékos minden, ami véges,

Teljes talán, ami határtalan?

Te, aki ülsz ott arany fellegtrónon,

Teremt, változtat, öl vezényszavad;

Míg lényeid itt hánykolódnak gyarlón,

Elégedett volnál te egymagad?”

És láthatatlan elborul az égbolt.

Valami árny vonul el odafönt.

A mozdulatlan levegő meredt, holt.

Mintha befagyna, dermesztő a csönd.

És mintha megszólamlanék az isten,

És hallanék fohászt, mélyet, nagyot:

“Hozzám hasonló e világon nincsen;

Mindig magamban, egyedül vagyok!”