MAGDALÉNA

Először is zokogni láttalak -

Kezedbe rejtéd arcodat,

S nem győztél sírni annyi elfoszolt

Remény és üdvösség miatt.

Pillád alatt kilobbant tűz, hamu,

Szemed világa megtörött;

Ó, sírj! Hiszen a könny gyógyít, hegeszt,

S a bűnhödés mégsem örök!

Mi szép vagy, hervadó virágszál,

Arcodról méla bú beszél.

És szemed ah, könyekbe lábad!

Ily bűnre szert honnan tevél?

A menny felé szomorú fődet

Reszketve, sírva emeled:

Ó, küldj vigaszt, adj balzsamot Te,

Sebemre, örök Szeretet!

Mi zeng e forró sóhajokban?

Mitől zihál e szép kebel?

Miért remegsz, édes, karomban?

Ne félj, sohase hagylak el!

Mitől sötétül lelked arca?

Mitől remeg e lázas ajk?

Ó, hogy a báj a szív kudarca

S a gyönyör az, mi bűnbe hajt!

Ne sírj! Bár megtiport az élet,

Emeld föl bátran homlokod!

És amit ejtett rajta vétek,

Lecsókolok minden nyomot.

Vagy sírj! A múltat sírva vissza,

Midőn még bűnös nem valál,

Lelkem a te lelked fölissza

S dacolunk véled, ó, Halál!

Könnyek tüzétől ittasodva

Lehullott róla a lepel,

S előttem éjhaját kibontva

A legszebb asszony térdepel.

És hogy szemét, a tiszta kéket,

A bánatkönnytől csillogót

Rám fölveté az árva lélek:

Köröttem minden veszve volt.

Ihlet ragadja menten elmém,

Hatalmas, bűvös őrület,

A rég elmúlt életre kelvén,

Eltűnt a perc, a környület.

Szemlélve lázas küszködésit,

Elfog egy névtelen varázs,

És egy csodás álomba szédit:

Hogy én vagyok a Messiás!

Megváltalak. Ne sírd a voltat:

Én vagyok az örök jelen!

Én vagyok az, ki köthet, oldhat,

Hatalmam fönnen érezem!

Te vagy, ismerlek, Magdaléna.

Te rólad szól a Szentirás,

Kit szentté avatott a bánat

És én vagyok a Messiás!

Nem hoztam üdvöt gazdagokra,

Szivök kemény, szivök hideg;

Égő fájdalmak csipkebokra

Te szomorú, beteg szived.

Ó, Magdaléna, tört virágszál!

- Tudom, te vagy és senki más, -

Áldásom üdve mind reád száll,

Hisz én vagyok a Messiás!

Velem jösz. Elviszlek magammal

Oda, hol nincs bánat, se bűn;

Hol az erény megvíhatatlan,

S legfőbb gyönyör szeretni hűn.

A boldogság, a fény honába,

Atyám házába viszlek el.

Nem hagylak e rideg világba,

Hol minden lelki vészt lehel.

Nem hagylak itt, hol bűn lehelni,

Hol szúr a nap és fojt a lég,

Hol nem akar életre kelni,

Mi odafenn fogantaték.

Boldog, ki sír, boldog, ki sóhajt,

Boldog, ki hisz, szeret, remél!

És aki üdvözülni óhajt,

Csak bennem hisz, mert bennem él.

Nézd: lát a vak és lejt a béna!

Én tettem azt és senki más!

Az égbe viszlek, Magdaléna,

Mert én vagyok a Messiás!