Magyar áfium

Elfekszem néha kéjes kényelemmel

Ős ázsiai honvágy szőnyegén,

Mély szomorúság áfiuma renget,

Ráhímezem párnámra: Nincs remény.

A házi áldásom fáradt lemondás,

A köldökömet nézem bűvölőn,

Míg gongütés közt kallódnak az órák

S a bú dohányát árván füstölöm.

Eszembe jutsz vén ősöm, Gyula táltos,

Fehér lovak szügyébe kést döfő.

Én a magam szívét tépem s az álmos

Ködök közt várom: lesz-e itt jövő?