Magyar elégia

Egy ezeréves dal sír lelkemben.

Elénekeljem?

Félek, hogy szívem szakad meg a dalban.

Örökségem e búbánatos dallam.

Ott búg benne az ezeréves átok,

Hiszen tudjátok:

A magyar, aki hívatott a nagyra

És büszke útját mindig félbehagyja.

Ott ég benne az ezeréves bánat,

Mely égre támad,

Miért kell nékünk, napimádó rajnak,

Elébe vágni örök zivatarnak?

Egy ezeréves dallam zsong szívemben,

S érezi lelkem,

Hogy e nótára megy az én életem,

Hogy ez az ének a végzetem nekem!

S ha pályám, bár szép, ó de töredék lesz,

Nékem elég ez.

Legalább népem nagy tragédiája

Az én sorsomban is magát példázza!