Magyar! hajnal hasad!

Vígadj, magyar haza! s meg ne tagadd tömött

Javaidtól azt a valódi örömöt,

Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra,

Az egész országban harsogó vivátra.

Vége van már, vége a hajdani gyásznak,

Lehasadoztak már a fekete vásznak,

Melyeket a fényes világosság előtt

A hajdani idők mostohás keze szőtt.

Az eltépett gyásznak rongyainál fogva

Tündöklik egy nyájas hajnal mosolyogva.

Setét vőlgyeinkre súgárit ereszti,

Mellyel a megrögzött vak homályt széljeszti.

Bíztatja hazánkat vídámító képe,

Hogy már a magyarok napja is kilépe,

S rövid időn felhág egünk délpontjára,

Hogy világosságot hintsen valahára.

Kelj fel azért, magyar! álmodból serkenj fel,

Már orcáidra süt e nyájas égi jel.

Kelj fel! s ázsiai Múzsáddal köszötsed,

Elibe háláló indúlatid öntsed.

Örvendj, hogy elmúlván a setét éjtszaka,

Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.

Ezáltal egy kövér reménység táplálhat,

Hogy még napod fényes delére felszállhat.

Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,

Amilyen volt a Márs mezején eleve.

S még azok is laurust fűznek magyarinkra,

Kik most finnyás órral néznek hérosinkra.

Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,

Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.

Jer! imé, nimfái már a víg Dunának

Elődbe koszorús fővel indúlának. -

Ezt minap egy jámbor magyar énekelte,

S benne a huszadik századot képzelte.

Ne is félj, óh magyar, talám akkorára

Boldogabb nap jön fel reád valahára:

S aki mérget forral hazádnak ellene,

Megveri a magyar seregek istene.