Magyar ősz

Ez magyar fa s a Tudás fája.

Szent, szent és nagyon szomorú –

terebélyes, nagy régi lombja

a gyászos idők versét mondja

és olyan, mint egy koszorú.

Fehér köd ül a fázó tájon

és minden vándort köd előz –

Két vándor jön és vadul szétnéz:

a megtépázó magyar szélvész,

s a lehervasztó magyar ősz.

Rázzák, rázzák a tudás fáját

és hull, csak hull a sok levél...

Nekik már kérdésre se futja:

minden válasz csak: Isten tudja

és haldoklásuk sír, zenél.

Dérlepte, hideg, nagy halomban

zokog sok haló, néma pár:

Jaj, mi lesz a jövő rügyekkel

aki elment, örökre ment el

s vajjon még lesz-e, lesz-e nyár?