Magyar táj, magyar ecsettel

Kis sömlyék szélin tehenek legelnek,

Fakó sárgák a lompos alkonyatban,

A szürke fűzfák egyre komorabban

Guggolnak a bús víz holt ága mellett.

Távolba néznek és a puszta távol

Egy gramofon zenéjét hozza nékik,

Rikácsolón, rekedten iderémlik,

A pocsétában egy vén kácsa gázol.

Az alkonyat, a merengő festő fest:

Violára a lemenő felhőket

S a szürke fákra vérző aranyat ken,

Majd minden színét a Tiszának adja,

Ragyog, ragyog a búbánat iszapja.

(Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.)