Magyar tél

A kicsi kocsma ablaka világos,

Fehérvirágos, mint a temető,

Hol a nap éppen vérködösen áldoz

S a hold sápadt sarlója egyre nő.

Az este jő és a fehér keresztek

Nagy békessége integet felénk,

Szelíd magánya a mély, ősi kertnek,

Hol megpihen majd minden nemzedék.

A tünde ég pásztortüzei lassan

Kigyúlnak rendre és az ég alatt,

A temetőben és a kocsmazajban,

Egy néma angyal halkan áthalad.

A szárnyakat hallják egy pillanatra

A vén ivók s bús holtak, csöndbe lenn,

A Bodri szűköl, a havat kaparja

S a kakukkóra megáll hirtelen.

Babona, bánat, borok és botorság,

Mind összekapnak és a kocsma zug,

Fölzengenek az átkok és a nóták

És döngetik a temetőkaput!