Magyar vidéki lélek

Egy idegen jön néha Budapestre

És elhalad a paloták alatt,

Melyekben nincsen Isten, ige, eszme,

Csak kéj, csak kín, csak pompa és salak.

Az idegent nem ismerik a város

Hivalkodói, rangja, bankja nincs,

Nem ért csúszáshoz és kapaszkodáshoz,

Mégis övé e tájon mind a kincs.

Jöttét nem jelzi reklám és staféta,

Csak néhány ének, mély bú, szent öröm,

És ismerőse mindenik planéta

A végtelen, örök csillagkörön.

Megsímogatja őt a szél s verőfény

És a galambok kedves húgai,

Magyarság nászán mindig ő a vőfély,

Torán zokognak az ő dalai.

Egy idegen jön néha Budapestre,

De néked, nép, föld édes hű fiad

S hogy átoson e városon a lelke,

A mélyben, éjben holmi zaj riad:

Az ősi föld reng tarka váz alatt tán,

Az ősi lélek érzi rokonát

S egy új tavasznak borzongása búg már

A magyar lelken, magyar tájon át.