MAGYAR

Népek karában, ó, mi vagy te,

Én népem, hősök nemzete?

Teremtés méhiben vajj fogant-e

Több ilyen bűvös, szép rege?

Áldott s dicső vagy mindörökre!

Ami nagyot s merészet szív akar,

Egy szóba van foglalva össze:

E szóba, hogy: magyar.

Az istenagyban legszebb gondolat,

Szabadság fölkent bajnoka,

Dicskör övedzi büszke homlokod,

Kebled az Isten hajloka.

Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,

Neved virágot s vészt kavar,

S a gondolat oly fönncsapongó

E szóra, hogy: magyar!

Sápad nevednek hallatára

Az áruló, az orv, lator;

De azt gyönyörrel átaljárja,

Kiben nemes szív lángja forr.

Emelkedik, ki tégedet hív,

A neved ünnep és vihar;

Dobban, megindul mindenik szív

E szóra, hogy: magyar.

A zsarnokok halálos ellene,

Jónak, nemesnek hű paizs;

És él a nagy Rákóczi szelleme

Még legkisebb fiadban is.

Harag sápasztja elleninket,

Reszketve ejti neved a cudar,

De átaljár szent tüze minket

E szónak, hogy: magyar.

Történeted nagy vértanúság,

Szebb, mint a szentek élete;

Bús lapjain sok mély tanulság

Vérrel irott költészete.

Rád annyi ellen dühe rontott!

Kalászos rónád bús avar...

Ó, mennyi köny és gyász borongott

E néven, hogy: magyar!

De vértanúid szent porából

Új, lelkesebb lét sarjada;

A honfibúnak viharából

Támadt az eszmék százada.

Hiába könny s vér nem patakzott:

E nemzet él! - Él, mert akar!

És minden érzés összehangzott

E szóban, hogy: magyar.

Népek karában újra nagy vagy,

Kossuth, Széchenyi nemzete!

És nőttön-nő a te hatalmad,

Előtted új fény ezrede.

Eszményekért küzdj lelkesedve:

S ne félj, hogy törzsököd kihal!

Vigy lelket a népküzdelembe,

S uralkodjál, magyar!

S mi megmaradt a zord napokból,

Törd össze mind a láncokat!

Űzd el fönséges homlokodról

A visszatérő árnyakat!

A pírt, a véres képek árnyát,

Mi a sötét napokra vall,

Törüld le és minden bilincset

Törj össze, ó, magyar!

Dicső tusákra nyílik a határ,

Mienk a dús jelen s jövő,

Ránk még pazar győzelmek üdve vár;

Üdv, mit a költők álma sző.

Most álom; majdan ragyogó valóság,

Mert érte küzd a fő, a kar. -

Emeld az Eszme lobogóját

Magasra, ó, magyar!

Népek között te léssz az első,

Én népem, hősök nemzete!

Csodákat lesz életre keltő

Fajunk jövő története.

Rettegni fognak s áldni téged,

A neved ünnep és vihar:

És visszazengik ezredévek

E büszke szót: magyar.

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.

Nemcsak a vér: szellem jogán.

Szellemetekből, ti dicső nagyok,

Növekvém és táplálkozám.

Honszerelem! Vess tiszta lángot!

Jöjjön, ki vélünk érez és akar:

És meghódítjuk a világot

E szóval, hogy: magyar!