MAGYAROK [1]

Minek magunkat lassan ölni?

Nem jobb egyszerre megdögölni?

Mint rokkant lábbal tántorogva,

Vizes, vak szemmel csillagokba,

Rossz, messzi csillagokba nézni

S régi dicsőséget idézni,

Idézni mind, mi ősi, ódon,

Hogy hátha mégiscsak megszánna

Az Úristen valami módon.

Minek magunkat lassan ölni?

Gonoszság helyett búza nől ki

Az égről földbe hullt szivünkön;

De igaz, nótás, füttyös másnak.

Magyar, köszönj az elmulásnak,

Nincs mit kereskedj már e tájon,

Akad legény, ki ideálljon

S ásóját vígan földbeszúrja!

Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?

Hisz életünk úgyiscsak talmi

S nem is nagyon kell már akarni,

Akaródik ez nélküled,

Agyadban bár égő hodályba zárt

Riadt baromként bőg a rémület.

Bezárva okos őrültek közé,

Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.

Rab szíveink örök szerelmese,

A nagy világ minket hiába hív!

Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,

Száguldó, forró ménesek után

A barna földek múló dobaját

Szívünk teérted dobogta tovább

És mozdonyaink szálló dübörgése

Feléd lengeti most is lelkeinket!

S a nyomorultak, ők, akik miatt

Temetőnek is kicsi lett világunk,

Még ők biztatnak, hogy a pusztulást

Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!

Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?

Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!

Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.

Sikoltani!

Ha levegőtlen vihar a jajunk,

Akkor is csak

Sikoltani!

Hogy minden búzatábla kiperegjen.

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,

Nekünk nyisson ajtót a reménység!