Majthényi Barta keserve

Éjfél után van. Nyúgodalomra ment,

S hallgat körűlem minden. Elérkezett

A szenvedők órája, s némult

Nyelvemet új panaszokra kíszti.

A nedves ősznek fergeteges szele

Mérgét kizúgván, csendes az éjtszaka.

De vastag árnyékkal fogódik

Most is az égnek egész tanyája.

Ah! nem ragyogtok, mennyei víg tüzek!

Nem láthatom szép fényeteket... Te sem

Tetszél fel, ó hold! a ki máskor

Bánatimon könyörülni szoktál.

Ám légyen. Égnek csillagi! hív tanúk!

Fájdalmaim biztossi! maradjatok...

Ébredj te, lelkemnek világa!

Tengere habjaiban vezéreld

E szívet. - Érzem gerjedező tüzét;

Égig, s szokatlan lánggal emelkedik.

Látom, hazám! látom halálos

Ködbe borult szomorú vidékid.

Hajh! melly ijesztő, melly iszonyú setét

Felhők lebegnek tér mezeid felett!

Mely néma csendesség! minémű

Rettenetes komor éj s homály ez!

Ily hallgatás, ily béke uralkodik,

Ó ember! a sír, a temetők között...

Nyúgodni látszik kedvesed; de

Férgek emésztenek a porában!

Várhatd Teremtőd életadó szavát,

Míg e világ majd újra zavarba dől.

Hiába késért árva szíved;

Hasztalanul hiteget reményed.

Kedves hazám! fel fogsz-e te még (s mikor?)

Serkenni? s hol van támadatod jele?

Serkenj fel immár; verd el, ó én

Nemzetem, e veszedelmes álmot!

Vesd egybe, s lássad hajdani nagy neved,

Elmúlt szerencséd, s mostani létedet.

Egek, minémű változat! mely

Becstelen és lenyomó különbség!

Ó, kit bizonnyal lenni hisz és imád

Minden magyar szív, nemzetem egy Ura!

Ki hajdan őtet, régi szűkült

Honja határaiból kihozván,

Oly sok temérdek baj s veszedelmeken,

Oly számos ország, s annyi sok ellene

Fegyverkezett nép tartományin,

Annyi hegyek s vizeken keresztül,

E szép, ez áldott földre vezéreléd;

Itt, századoktól fogva, szünetlenül

Ügyében eggy Oltalmazója

S gondviselő kegyes Atyja lévén,

Híven megőrzéd mind ez időkorig;

S hazánknak oly sok fergetegek között

Majd számtalanszor már utolsó

Süllyedezésre került hajóját

Mindenha biztos partra kijuttatád,

S bár veszni tért, elveszni nem engedéd:

Hogy érdemeltük, bűneinkért

Ostorozó kezed ily csapásit?

Hogyhogy jöhettünk ennyire most? Miért,

Ah! mért vonád meg régi kegyelmedet?

S nem fogsz-e rajtunk, ó atyáink

Istene! már könyörülni többé?

Hajdan hatalmas nemzetek asszonya!

Európa fényes dísze, magyar haza!

Nép! annyi híres bajnok-ember

Törzsökös anyja! hová jutottál?

Hajh, kárhozattal teljes irígy dagály

Mindent lerontó vad dühe! Hajh, pokol-

Fajzotta gyűlölség örök bút

S kínt okozó keserű gyümölcse!

De jaj! hová, bús elme! hová ragadsz?

Térj vissza, gyászos múzsa! ne háborogj.

Szüntesd keserves könyved árját;

S a komor éjt futamodni látván,

Nézd a jövő nap hajnali csillagát, -

Nem, nem teszem még én le reményemet.

Feltámadt Árpád népe! Bízzunk

A magyarok kegyes istenében.