Május 24-én

Ki a hegyekbe ment a társaság,

Én is menék a kedves nő karán,

Lassanként elmaradtak társaink,

Magam maradtam a nővel csupán.

Gyérült szavunk, míg aztán néma lett

S nem vettük észre, oly sok gondolat

Lengett körül - hallgattuk s azt hivénk,

Szívünk verése ad nekik szavat.

És párbeszédnek hittük a szelet,

Mely ágak közt csevegve suttogott,

És a madárnak búcsúzó dalát

És a naptól a végpillantatot.

Ott állottunk végtére a tetőn,

Ő elfuladva rám nehezkedett,

Kéjjel szivá fel az üde leget,

S az illatos viráglehelletet.

Karomban érzém szívveréseit

Enyémmel együtt és úgy képzelém,

Hogy a kedves lélek tán érzi mind,

Amit csak érzek, amit vágyok én.

A nap lement már, minden hallgatott,

Csak a tücsök tölté az estet el,

Mint a természet szívverése, mely

Velünk dobog, velünk érez, lehel.

Lábunk előtt a völgyben köd feküdt,

Ugy állottunk, mint vízözön fokán,

Megszűne minden, minden elmaradt,

Ketten maradtunk életben csupán.

A vallomás már ajkamon vala,

Szakadt a köd, megláttam a falut,

Eszembe jött minden pánt és kapocs,

Melytől a lélek mindhiába fut.

És mégis, - óh, a perc hatalma nagy,

Aztán akármi is kövesse bár,

Egy átélt üdvösséges perc után

A többi lét küzdelme sem nagy ár. -

Arcára néztem, és az angyalarc

Megbírja a bűnöst tisztítani,

Megdermedt ajkamon a vallomás,

Nem bírtam, ah, csak felsohajtani.

Busan vezettem őt hazafelé,

De bánatomban is vigasz vala:

„Boldog vagyok így is, mert szeretem,

S ha megtudná, szenvedne általa.”