MÁJUS ÉJÉN A RÉGI BOR

Vénusz, az alkony csillaga,

Lobog az égen egymaga,

Epedő égi kurtizán,

Lankad a bíbor nap után;

Mire a többi csillagok

Szelídebb fénye felragyog,

Már ott is hagyja az eget,

S buján ledől a hegy megett.

De körül tüzes a világ,

Őrjöngenek az esti fák;

Illatjuk omlik, mint a vér,

És szürcsöli mohón a szél.

Mert illat-vámpir ez a szél,

A virágok vérével él,

És nékem is hajamba kap,

Arcon karmol, cimpán harap.

S szívemben, mélyen valahol,

Valami lázadás dalol,

Minthogyha pezsdül olykor a

Hűs pinceodvak óbora.

A régesrég eltemetett

Vágyak kezdenek éneket,

És sustorogva, sírva forr

Május éjén a régi bor.

Ezt sírja: élni, élni még!

Mert élni, jaj, sohsem elég!

Az élet örök táruló:

Aki nem éli, áruló!

...És hallgat régen a világ,

Már elzsongultak mind a fák;

A szél, az ittas denevér,

A vak lomb közt pihenni tér,

De még sokáig a bibor

Fényekkel ordas régi bor,

Át pókhálós, vén gyászokon,

Dalol a sötét ászokon...