Május huszonhárom Rákospalotán

Pest utcái között rohanó nép, puskalövések,

rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom.

Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet

nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt.

Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak,

nem bőgnek tehenek, még a malac se visít.

Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső csügg.

Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg.

Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg)

sejteni a város szörnyeteges közelét.

Ám most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.

Ó bús villanyosom! bús ez a néma világ!

Bús e méla falún az üres sínekre merengni.

Ó jövevény sínek, visztek-e még ma tovább?

Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak,

hol most csorran a vér, forran a forradalom?

hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi

s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;

hol tán míg irom ezt, Magyarország nagy betegágyán

vér és kínok közt megszületett a Jövő.

Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy;

jössz és senkise lát; jössz sürü fátyol alatt,

mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod

vagy boros emberként ingatod útaidat?

Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától.

Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod izét!

Álom vagy magad: a mult álma, ki halni szeretne,

s sír, hogy mindene fáj s nem lehet így betegen.

Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság,

lesben az utcákon álljon a kósza halál:

minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek alja!

hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom!

Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság,

annyi hazugság és elmulatások után!

Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:

egynek mondja: »Jogok gyáva barátja, remegj!«

Másnak: »Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!

s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.«

Másnak: »Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme

véres lett a kezed: moshatod a kezedet!«

Mindnek: »Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok!

Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.«