Május

Május.

Szív és torok hogy fuldokol.

Isten fölöttem és az ég

s lenn a fényes pokol.

Egy éneket,

hatalmasat és lüktető-vadat,

neked.

Térdig rózsában és övig a fűben

kacagni,

egészségesen, egyszerűen.

Szeszélyt

dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám

a vad veszélyt.

Nem félek én,

mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,

és szép a sorsom,

és szép, ezerszer szép az én koporsóm.

Én.

Hazug a rím, nem leszek soha

vén.

Ettem.

Virágot, mézet, lángokat.

Szerettem.

Úsztam.

Az elmúló folyón örök barázdát

húztam

s fülem körül - még egyre hallani -

csörgött a hajnali

folyó.

Vizes hajamra lángoló

csókot dobott a nyár,

és - hallali -

nem múl el soha már.

Hallod?

Hogy zengenek a messze-messze halmok,

s a szép

és mély zenét,

mely csöndbe símul szívünk láza mellé,

mint hogyha benne most is hullám csobogna

s a nyugtalan folyó emelné.

A parton

a boldogságomat magasba tartom

atléta-kézzel és fejem

könnyű ábrándra fektetem.

Így dalolok, egészen és betelten,

amíg az élet záporozva hull rám,

s a lelkem

viszi a hullám.