MÁK

Mióta tél van - kegyetlen kisasszony, -

ha gondolok rád: olyan, mint a mák,

e gondolat, egy mákonyittas párna,

mely sülyedt, süppedt, illatos, fonák.

Mely bús vonalba gombolyítja össze

fejem s a rajzot, amely rajta ül;

s amelyen mákvirágszirom a bársony

és tikkadt nyári szellő rajt a tüll.

Ha gondolom: ma már enyém lehetnél -

szemembe apró gyíkok fekszenek

s egy ismeretlen ópiumvilágból

felém zúdulnak zöld álomszerek.

Ha gondolom: tán épp ez éjji percben

elért volna egy néma lüktetés -

mint mákszemek a forró nyári földön:

úgy perg a vérem, e késő vetés.

S én gondolom. És horpadt homlokommal

s agyammal összerázom a neved.

Így rázza fel a leglázasabb órán

a mérges orvosságot a beteg.

Fogam közé veszem sziszegve, szólván:

fanyar hatalmad egy egész világ!

De bódulatos rossz halálra küldöd,

ki mélyen néz beléd. Akár a mák.