Mancihoz

A hatalmas szerelemnek

Királynéja ihol jő,

Vagy talán az én szivemnek

Vívója az? ő az, ő!

Mely felséges egy munkája

A pompás természetnek,

Minden íze, porcikája

E gyönyörű termetnek!

Nincs őrajta álragyogvány,

Minden kitőlt magából,

Igy jött ki az első leány

A teremtő markából.

Mely gőgetlen rátartással

Hord egy bokor kellemet!

Mely szemérmes hódítással

Int magához engemet!

Jer! legyetek segítségim,

Ész! vitézség! istenek!

Mert elhagytak tehetségim,

Jaj! már hozzá szöktenek.

Vad nyakasság! fére! fére!

Ez a bájos tekintet

Büszke gőgöm ellenére

Hatalmamból kiintett.

Bírjad tehát szívem, eszem

S mindenem ennél fogvást,

Csak vess értek, óh győző szem!

Egy mosolygó pillantást. -

De ím, míg e kegyet kérem,

Ő megy s tán rám sem ügyel,

Vagy talán csak a szemérem

Csalja még előlem el!

De héj! ha úgy osztogatta

Venus közzénk kegyelmét,

Hogy kellemét néki adta,

Nékem csak a szerelmét;

Ha ő nem érez és csupán

Hódít, bár ártatlanul,

S az én szívem e nagy csatán

Csupán hódolni tanul! -

Fére bolygó gondolatok!

Melyeket szült a vak ész,

Kis reményim tornyozzatok,

Ím angyalom visszanéz.